Caramel & Drizzle

A wanderlust tudománya, azaz belénk kódolt az elvágyódás?

2018. november 05. - caramelanddrizzle

Wanderlust. Szinte elcsépelt kifejezés a mai világban, ahol az utazás már nem kiváltság, sokkal inkább egy hétköznapi tevékenység. Ám van, akinek az utazás iránti leküzdhetetlen vágy az élet fő mozgatórugója – és bizonyos kutatások szerint erre van tudományos magyarázat. A Condé Nast Traveler ezt a témát járta körbe személyes történetekkel illusztrálva.

Todd Bliwise 9 éves korában próbált meg először felszökni egy repülőgépre. Sikerült egyedül eltaxiznia a kaliforniai Palo Altóban található otthonából a reptérre, ott azonban az utolsó pillanatban feltartóztatta a személyzet egyik tagja a beszállókártyáját kérve. A lebukást követően bevallotta, mire készült. Az édesanyja érthető módon teljesen kétségbe volt esve, amikor értesítették, és azonnal a terminálhoz sietett. „A logisztikára, a hogyanokra nem gondoltam, csak a késztetést éreztem. Szerettem volna valami újat látni, és tapasztalatokat szerezni a világról” – mesélte arról a bizonyos napról Bliwise két évtizeddel később. „A szüleim szekrényéből kivettem apám egyik bőröndjét, egy elnyűtt, 80-as évekbeli darabot, és telepakoltam az általam szükségesnek vélt dolgokkal: zoknikkal, néhány fehérneművel és nasikkal. Emlékszem, milyen elégedettnek éreztem magam.”

arthur-edelman-728488-unsplash.jpgFelnőve Bliwise utazás iránti sóvárgása még tovább fokozódott. A tinédzser Todd magnó vagy új cipő helyett inkább kirándulásokat kért, és mint oly sok 15 éves, ő is szerzett egy hamis személyit – ám ő nem kocsmákba surrant be vele, hanem hotelekbe csekkolt be. „Első alkalommal a New York-i Time Square közelében található hotelben mutattam be a hamis személyim” – mondta Bliwise. „Nagyon ideges voltam, de azzal az élménnyel kezdődött el az igazi életem.” Mire tényleg betöltötte a 18-at, az 50 államból már 48-ban volt sikeres szállodafoglalása – egyedül. Milyen karrier várt rá ezek után? Természetesen világjáró utazási ügynök lett. „Sosem volt hagyományos, 9-től 5-ig tartó kötött munkám, mert nem bírom – a nyughatatlan természetem az oka. De a repülőtérre vezető utat a mai napig imádom, mert roppant izgalmas.”

Sokakhoz hasonlóan Bliwise sem emlékszik olyan időszakra, amikor ne az utazás lett volna életének és személyiségének a fő mozgatórugója. Lehet-e velünk született a mehetnék? Ezt a kérdést gyakran felteszik a Toddhoz hasonló megszállott utazók, amikor például már 9 hete nem aludtak a saját ágyukban (már ha egyáltalán van nekik), és nem is izgatják magukat emiatt. Vagy ha nem az öröklődésen vagy a neveltetésen múlik, akkor lehet-e hormonálisan vezérelt jelenség? Van rá tudományos magyarázat?

Bizonyos fokig, talán – főleg, ha egy elmélet igaznak bizonyul. Ez egy genetikai összetevő meglétével magyarázza Bliwise utazás iránti, belülről jövő szükségletét, amit egyébként PPP szindrómának is neveznek (Permanent Passport in Pocket, vagyis az útlevél állandóan a tulajdonosánál van, aki így mindig "menetkész"). 2016-ban számos cikk foglalkozott a „wanderlust génnel” (DRD4-7R). A forrás sok esetben egy pszichológiai blog volt, ami azt állította, hogy a népesség 20%-ában megtalálható a 7R, a DRD4 gén variánsa, ami az agy dopaminszintjére, ennek eredményeképp pedig a motivációra és a viselkedésre van hatással. A kutatók szerint a 7R variáns kulcstényezője, hogy összefüggésbe hozható a „nyughatatlansággal és a kíváncsisággal”. Ez a nyughatatlanság az embereket nagyobb kockázatvállalásra, például – igen, jól tippeltél – új helyek felfedezésére késztetheti.

A dopamin egy jól ismert, ám gyakran félreértelmezett vegyület az agyban – a popkultúrában szinte kizárólag boldogsághormonként hivatkoznak rá, holott sokrétűbb annál. Az egyik legfőbb szerepe, hogy az újdonságkeresés felé tereljen minket. Ez a bódító hormon lényegében állandóan ott ordít az agyunkban valami újat és többet követelve. Dawn Maslar, a Kaplan University biológusa a dopaminhoz hasonló hormonok agyunkra gyakorolt hatását vizsgálta. Szerinte ez a gén és az adott személy útlevelében található pecsétek száma egyértelműen összefüggésben állnak egymással.

„A wanderlust gén nagyon erős. Úgy tűnik, hogy a DRD4 gén domináns az utazni szerető személyek esetében” – árulta el Maslar a Condé Nast Travelernek. „A dopamin egy boldogsághormon, amitől mindig többet akarsz, de sosem elégülsz ki – függővé válsz.” Még érdekesebb, hogy Maslar olyan tanulmányokat is említett, amik azt feltételezik, hogy a génvariáns eloszlása nem egyenletes a populáción belül. A népesség 20%-a él ezzel a variánssal, de világszerte különböző eloszlásban. Maslar szerint ez az aránytalanság korábbi korok megkövesedett evolúciós maradványa lehet.

„Nagyobb arányban fedezzük fel a DRD4-7R gént a dél- és észak-amerikaiakban, legalábbis azokban, akik az ott letelepedett európaiak leszármazottjai. Logikusan hangzik” – mondta Maslar. A wanderlust szó egyébként német eredetű, jelentése: vándorlás iránti vágy, szenvedély. Az angolban az előző évszázad elején bukkant fel először. Ironikus, hogy a németek manapság inkább egy szintén kölcsönzött szót részesítenek előnyben a jelenség leírására: ez az angol globetrotter, vagyis világjáró.

Dr. Cynthia Thomson, a vancouveri Richmond Kórház kutatója, aki a thrill-seeking, azaz az izgalomkeresés tudományára specializálódott, óva int az elhamarkodott következtetésektől. Az intelligens kockázatvállalás ugyanis valószínűleg már a vadászó-gyűjtögető korszak óta kiemelten fontos genetikailag, hiszen akikben elegendő vakmerőség volt az új területek, azaz új élelemforrások felfedezésére, azoknak nagyobb esélyük volt a túlélésre és a szaporodásra.

Ugyanakkor nem kizárólag a DNS-ünkhöz köti a késztetés meglétét. „A személyiség poligénes, azaz rengeteg gén hatással van rá, amiket nehéz az agyban található vegyületektől vagy a környezeti hatásoktól függetlenül vizsgálni.”

Érdemes tehát a viselkedést vagy a neveltetést is figyelembe véve magyarázni a wanderlust jelenséget? A társadalom szerint igen. Adam Galinksy a Columbia Business School professzoraként behatóan tanulmányozta az utazás pszichológiájának témakörét. Habár évekig hivatásos világjáró volt, csak azután vált igazi fanatikussá, miután megismerkedett és összeházasodott a feleségével. „Szeretek utazni, de egyedül nem az igazi” – mondja. „Szükségem van egy katalizátorra, és ezt a feleségem személyében találtam meg.”

Lehet, hogy a wanderlust egy már meglévő személyiségjegy új megnyilvánulása, ami csak bizonyos kontextusban aktiválódik vagy terelődik új irányba. Ha valakinek, akit szeretsz és megbízol benne, az utazás a fő életcélja, akkor könnyebben és ösztönösebben utánzod a viselkedését, és tartasz vele. Újra Galinksy-t idézve: „A nyitottság a tapasztalatok iránt az egyik az öt legfontosabb személyiségjegy közül, amikkel sokan azonosulnak szerte a világon. Ez egy olyan tulajdonság, ami növeli az emberek külföldre látogatásának esélyét, és annak a valószínűségét is, hogy hasznukra válnak majd a megszerzett tapasztalatok.”

A régi népvándorlások hagyatéka ivódott bele a DNS-ünkbe, esetleg egy pszichológiai tendenciáról van szó, amit a megfelelő körülmények stimulálnak? Végső soron teljesen mindegy, mik e késztetés gyökerei, az viszont biztos: az elvágyódásra a legjobb gyógyír, ha megadjuk magunkat, és útra kelünk.

Ha rámtör a wanderlust, akkor én ezt hallgatom. Illetve ha ezt hallgatom, akkor rámtör a wanderlust. Ördögi kör. :)

Gina

Forrás: Condé Nast Traveler

A kép forrása: Arthur Edelman on Unsplash

A bejegyzés trackback címe:

https://caramelanddrizzle.blog.hu/api/trackback/id/tr5515510644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.