Azt már régóta tudjuk, hogy a Balaton és környéke nem csak a strandolásról és a lángosevésről szól; a lehetőségek tárháza szinte végtelen. A Keszthelytől 20 perces autóútra fekvő Zalaszántó mesebeli erdejében például egy Magyarországon szokatlannak ható, ritka kincs – egy buddhista templom bújik meg.

Az már az odavezető erdei ösvényen sétálva, közben a békés őserőt árasztó fákban gyönyörködve is teljesen nyilvánvaló, hogy a pozitív energiák nem csak a Kovácsi-hegy tetején álló Béke-sztúpa közvetlen közelében, hanem szerte a környéken jelen vannak. A júniusi napsugaraknak és az élénk madárdalnak is köszönhetően már itt az erdőben lubickolhatunk a béke hullámaiban, majd az erdei kaptató végén a színpompás imazászlók felbukkanása jelzi, hogy közeledünk az úti célunkhoz.

Megelevenedett történelem a szűk utcácskákban, jóleső szieszta és sós tengeri szél a strandokon és utánozhatatlan olasz ételek, amikbe beleharapva a hamisítatlan olasz dolce vitát ízlelhetjük meg – Cagliari, Szardínia szigetének impozáns fővárosa garantáltan mindenkit rabul ejt. Poszt-karantén nosztalgiázás egy tavaly nyári utazás emlékeivel. 

Bemelegítés

Cagliari repteréről egy bruttó öt perces vonatozással juthatunk el a belvárosba (ebben benne foglaltatik egy trükkös jegyérvényesítés is – ha egy helyi bácsi nem szán meg minket az állomáson, akkor valószínűleg még most is ott tanakodnánk, hogy hogy a fenébe kell használni a csalafinta kis masinát). A vasútállomás épületéből kilépve elénk tárul a szárd főváros kikötője és a főutca, a via Roma impozáns épületei, melyek közül a monumentális Palazzo Civico kitüntetett figyelmet követel magának. Egy rövid andalgás után tesztelhetjük, hogy jogos-e az olasz kávé körüli hype: mi a Maverick kávézót választottuk egy csintalan narancsfa árnyékában, utánozhatatlanul bájos épületek között, amik a Pantone-skála különféle színeiben pompáznak.

I love being in motion and I often feel like I don’t travel as much as I want. But is it true? Now an online survey inspired me to count how many countries I've been to and I was genuinely surprised by the result. After revealing the magic number, I also tell you which locations have the most special place in my heart.

How many gods lived on Mount Olympus? How many petals does the lotus flower (symbolizing the heart chakra) have? Did you figure out the number? Okay, another hint: how many months does a year have? Yes, the number is twelve! Hardcore globetrotters might make fun of this but for me, it is indeed a big word (I mean number) especially because the first time I travelled by plane was last year. Thus I chose the fastest means of transport only 3 times (Malta, Birmingham & Cyprus) out of my 12 journeys  because I was terrified of flights before (and was longing for getting above the clouds at the same time… I know, it is a strange paradox) and preferred car or bus rides instead.

Four world heritage sites, four national parks, the deepest canyon and the southernmost fjord of Europe: yes, these wonders created by nature and humankind are all found in Montenegro, one of the most versatile and exciting countries of the Balkan Peninsula.

The power of nature: Tara River Canyon

Montenegro (meaning: ‘black mountain’) is a real treat for nature lovers: I for instance had a massive Lord of the Rings feeling when I caught sight of the mysterious and wild Tara Canyon unfolding in the early morning mist as the first impression about the country. To be honest, until that moment I had no idea that I don’t need to leave the continent to be able to see such monumental landscapes. It’s the deepest European canyon and the second deepest of the world (only the Grand Canyon beats it). It’s located in the northern part of the country, in Durmitor National Park which is a world heritage site (along with Kotor, other treasure of Montenegro). There’s no doubt that Montenegro is full of grandeur geographically and also the symbol of wilderness for me.

There’s no doubt that Gerald Durrell is a legend: I’m pretty sure the title ‘My Family and Other Animals’ sounds familiar even for those who don’t know his other works in depths. The famous writer and zoologist has left an exemplary legacy with his love of nature and animal protection activities (which are described in his books with unique and addictive humor) serving as a compass for future generations.

Gerald Durrell was born in India in 1925. He was 3 years old when the family moved back to England after the death of the engineer father. They spent a few years in Corfu in the thirties, that’s where little Gerry’s commitment to nature and animals deepened significantly. In the forties, he worked at a pet shop, at a farm and at Whipsnade Zoo located near London (his book called Beasts in My Belfry is about this period) and he set his goals of collecting animals and establishing his own zoo especially for endangered animal species. He wrote seven acclaimed novels between 1953 and 1958 including the most successful one called My Family and Other Animals. Although his love and ability to write was obvious, he only considered it as a tool to earn enough money to accomplish his dream: in 1959, he established Jersey Zoo and this dream finally came true.

Nem vitás, hogy Gerald Durrell egy legenda: a Családom és egyéb állatfajták valószínűleg még azok számára is ismerősen cseng, akik nem ismerik behatóan a munkásságát. A könyveiben egyedi és addiktív humorral megörökített természetszeretetével és állatvédő tevékenységével a híres író és zoológus olyan példaértékű örökséget hagyott hátra, mely iránytűként szolgál a jövő generációi számára.

Négy világörökségi helyszín, négy nemzeti park, Európa legmélyebb kanyonja és legdélebbi fjordja: igen, ezeknek az ember és természet alkotta csodáknak mind a Balkán egyik legsokoldalúbb és legizgalmasabb országa, Montenegró ad otthont.

A természet ereje: a Tara-kanyon

Montenegró (nevének jelentése: fekete hegy) igazi csemege a természetkedvelőknek: én például szinte a Gyűrűk Urában éreztem magam, amikor az országról szerzett első benyomásként megláttam a hajnali ködben lassan kibontakozó, misztikus és vadregényes Tara-kanyont. Őszintén szólva addig fogalmam sem volt róla, hogy nem szükséges elhagynom a kontinenst ahhoz, hogy ilyen monumentális tájképet láthassak. Ez Európa legmélyebb kanyonja, és világviszonylatban is csak a Grand Canyon pipálja le. A szurdok Montenegró északi részén, a Durmitor Nemzeti Park területén található, ami (Kotorhoz hasonlóan) világörökségi helyszín. Igen, nem vitás, hogy Montenegró földrajzi szempontból határozottan a legek országa, illetve számomra a vadregényesség szimbóluma.

Imádok mozgásban lenni, és sokszor úgy érzem, hogy nem utazok annyit, amennyit szeretnék. De van-e ennek alapja? Most egy online felmérés arra inspirált, hogy összeszámoljam, hány országban jártam eddig, és az eredmény őszintén meglepett. A bűvös szám leleplezése után azt is elárulom, mely helyek lopták be magukat legjobban a szívembe.

Ennyi főisten lakott az Olümposzon. Ennyi szirma van a szívcsakrát jelképező lótuszvirágnak. Na? Kitaláltad már, hogy melyik ez a szám? Oké, egy kis könnyítés: pont annyi országban jártam már, ahány hónap van egy évben. Igen, tizenkettőben! Hardcore világjárók lehet, hogy jót mosolyognak rajta, de nekem ez igenis nagy szó (akarom mondani szám), főleg, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy tavaly, azaz 2017-ben ültem először repülőn. A 12 országból így mindössze 3-ba (Angliába, Máltára és Ciprusra) mentem a leggyorsabb közlekedési alkalmatossággal – sokáig rettegtem ugyanis a repüléstől (ugyanakkor rettentően vágytam is a felhők fölé: furcsa paradoxon, tudom), úgyhogy az autót vagy a buszt részesítettem előnyben.

Wanderlust. Szinte elcsépelt kifejezés a mai világban, ahol az utazás már nem kiváltság, sokkal inkább egy hétköznapi tevékenység. Ám van, akinek az utazás iránti leküzdhetetlen vágy az élet fő mozgatórugója – és bizonyos kutatások szerint erre van tudományos magyarázat. A Condé Nast Traveler ezt a témát járta körbe személyes történetekkel illusztrálva.

Todd Bliwise 9 éves korában próbált meg először felszökni egy repülőgépre. Sikerült egyedül eltaxiznia a kaliforniai Palo Altóban található otthonából a reptérre, ott azonban az utolsó pillanatban feltartóztatta a személyzet egyik tagja a beszállókártyáját kérve. A lebukást követően bevallotta, mire készült. Az édesanyja érthető módon teljesen kétségbe volt esve, amikor értesítették, és azonnal a terminálhoz sietett. „A logisztikára, a hogyanokra nem gondoltam, csak a késztetést éreztem. Szerettem volna valami újat látni, és tapasztalatokat szerezni a világról” – mesélte arról a bizonyos napról Bliwise két évtizeddel később. „A szüleim szekrényéből kivettem apám egyik bőröndjét, egy elnyűtt, 80-as évekbeli darabot, és telepakoltam az általam szükségesnek vélt dolgokkal: zoknikkal, néhány fehérneművel és nasikkal. Emlékszem, milyen elégedettnek éreztem magam.”

Letelt a nyári szezon Cipruson, így fájó szívvel, de hazafelé vettük az irányt. A csodás őszi színek ellenére is kissé fakó hangulatban összeszedtük, hogy mikre emlékszünk vissza a legszívesebben a vibráló ciprusi hónapokból.

A kis szuperhős, aki dacol a hullámokkal

Az egyik szabadnapunkat a kedvenc limassoli strandunkon, a St Raphael Resort mellett található (a hivatalos ciprusi turisztikai honlap szerint egyébként kék zászlós, azaz kiváló minősítésű) Parekklishia strandon töltöttük. Ez egy fantasztikusan szép, homokos, pálmafás partszakasz, erőteljes kaliforniai fílinggel, ahol a víz alapvetően sekély, de néha – például ezen az ominózus napon is – hatalmas hullámok fogadják az odalátogatókat. Épp önfeledten viháncoltunk és visongtunk (oké-oké, valójában csak én visongtam – Gina) a nyaldosó habokban, amikor egyszer csak feltűnt mellettünk egy pár éves angol fiúcska az apukájával, és aggódva érdeklődött, hogy jól vagyunk-e? Mint kiderült, szuperhősnek képzelte magát, és mindenkihez odament, hátha valakinek segítségre van szüksége. Az apukája biztosított minket afelől, hogy nem kell aggódnunk, a fiúcska szemmel tart minket, és megment, ha bajba kerülünk. A tündéri apa-fiú páros még a (szó szerint) magával ragadó hullámoknál is jobban feldobta a napunkat.